Boldogsághormon intravénásan
szinhazajanlo.hu, 2009. május 17.
Zenés komédia? Fiatal álmodozó lány meg erkélyen felmászó katona? Ráadásul mindez még szerb meg bolgár is? Atyaúristen, mi lesz ebből? – gondoltam, kissé rémülten olvasva a színlapot. És még csokit is osztogatnak. Gyanús. Erős kételyeim voltak azt illetően, hogy lehet-e ebből valami eredetit kihozni, ám szerencsére kétségeim feleslegesek voltak. Máté Gábor frenetikus komédiát állított színpadra, ami garantálja a három órán keresztüli önfeledt röhögést.
A mese nem túl bonyolult: szerelmi kalamajka egy bolgár úri kisasszony (Raina) és a rejtélyes csokoládékatona közt, akiről később kiderül, hogy egy gazdag svájci katona. További szereplők: a lány vőlegénye Szergej, a bolgár hadsereg ifjú titánja, aki szabálytalanul nyeri meg a háborút, ráadásul beleszeret a cselédlányba. Raina apja öreg bolgár tábornok, aki bár nagyon szereti szakmáját, nem nagyon ért hozzá. No és végül az anya, a kissé sznoboskodó nagyasszony, aki ügyesen irányítgatja családját.
Az előadás azonban nem merül ki a puszta vígjáték szintjén. Egyben önmaga paródiája is, amit legjobban az énekes betétek mutatnak. A szereplők ugyanis nem egyszerűen elkezdenek énekelni játék közben. Kilépnek a színpad elejére, az egyik zenész eléjük rakja a mikrofont, énekelnek, mikrofon el, majd vissza a díszletbe, fricskát mutatva ezzel az operett és a musical sokszor kényszeres énekeltetni akarásának. Az egész mű paródia jellegéhez hozzájárul maga a zene, amit itt ki is kell emelnem. A leginkább klezmerhez közel álló hangszerelés jól megteremtette a keleties atmoszférát, emellett hallatlanul igényes és virtuóz játékáért le a kalappal az egész zenekar előtt. Ám mindez nem elég. A zenekar és a zene itt nem egyszerű kellék, hanem a játék szerves eleme is. A színészek folyamatos kontaktusban vannak a zenekar egy tagjával, aki egy-egy drámainak tűnő résznél kérdően pillant rájuk, jöhet-e már a zene, vagy mi legyen. Emellett időnként maguk a színészek is hangszert ragadnak, és saját dalukat kísérik, vagy bejátsszák egy-egy dallam felvezető hangjait.
A karakterek mindegyike igényesen megformált, friss, élő figura. Jordán Adél Raina alakjában jól ötvözi az esendő kamaszlány figuráját, a talpraesett menyecske karakterével, aki tisztában van vonzerejével, és használja is azt. Nagy Ervin kellő öniróniával kelti életre a hősszerelmes Szergej kissé groteszk figuráját, aki inkább külsejével, mint eszével tündököl, és nagyon fárasztja a fennkölt plátói szerelem, amit Raina rangja megkíván. Az első felvonásban szinte nyámnyila, a harctéren csokit majszoló, ijedős kisfiúként megjelenő csokoládékatonát Kocsis Gergely mesterien formálja pillanatok alatt egy megfontolt, művelt, nett svájci tisztté. Haumann Péter lehengerlő humorral rajzolja meg az éretlenkedő, feleségétől függő (és ezt annyira nem is bánó) családfőt, aki egy kemény, erényben és tisztességben megőszült tábornok helyett inkább egy aranyos, szerethető nagypapára hasonlít. Bodnár Erika hallatlanul elegáns nagyságos asszonyának alakja mögött felsejlik (még ha vígjátéki keretek között is) a felkapaszkodott újgazdag rétegek fennhéjázó életmódjának kritikája is.
Máté Gábor rendezésének érdekes momentuma, hogy a két cseléd, Luka (Pálmai Anna) és Nikola (Bán János) alakját kiemeli a puszta karakterszerepből. Dialógusaikban megjelenik a szolgaiság és az alázat kérdése. Luka, a fiatal cselédlány megveti urait sokszor álságos életmódjukért és nem érti, Nikola mért tűri hosszú évek óta, hogy a családtagok botlásaiért mindig vele vitetik el a „balhét". Miért nem tálal ki és zsarolja őket? Erre Nikola óvatosságra inti, szerinte ez csupán alázat és tisztelet a munkája és a család iránt, amit el is ismernek. Úgy gondolja, az ember csak akkor érheti el célját az életben, ha „tudja, hol a helye", és ez igaz a gazdagokra is. Bár a gondolat nincs teljesen kibontva, felveti a kérdést, vajon Nikola nézőpontját a gyávaság, vagy az egyszerű praktikum adja-e.
Mindent összevetve érdekes és pikáns interpretáció született a Katonában, amit nemcsak azért érdemes megnézni, mert a bejáratnál csokit osztogatnak, hanem mert egy Csokoládékatona legalább annyi boldogsághormonnal ér fel, mint tíz habos torta.
Éles Gergely
Színház - Lindt vagy Suchard -
Magyar Narancs XXI. évf. 19. szám - 2009-05-07
Finom "kusturicás" zenével kezdődik a Katona József Színházban bemutatott Shaw-darab. Aztán tompul a "Kusturica", de marad a Balkán - elvégre Bulgáriában vagyunk, a szerb-bolgár háborúban.
G. B. Shaw viszonylag korai, ráadásul "kellemes" színdarabja ez (ellentétben például a "kellemetlenek" közé sorolt Warrenné mesterségével, vagy a "puritánoknak valók" közé sorolt Caesar és Cleopatrával), vagyis háború ide, osztálykülönbségek oda, elsősorban a rekeszizmaink vannak megcélozva. És szépen sorjáznak a Shaw-féle aforizmák, bonmot-k, szarkasztikus bölcsességek is - ez szórakoztató, de még nem minden.
Masszív alapozásnak bizonyul Shaw azon meggyőződése, hogy az úgynevezett hősi-harci erények a maguk letisztult és közmondásos formájában többnyire végtelenül nevetségesek; és ezzel a meggyőződéssel direkte pikáns párt alkot ama másik, mely szerint az is röhejes, hogy a társadalmi ranglétrán való felkapaszkodás a külsőségek és stiláris kellékek megfelelő kombinációjának gyümölcse. S ha a szerző ekkor még csak formálódó stádiumban lévő dramaturgiai patentjeit is hozzávesszük - melyek lényege nagyjából a "földhözragadt" ellenpontozás -, hát többé-kevésbé áttekintettük A hős és a csokoládékatona mechanikáját. Merthogy zene csak később került hozzá, az író nem csekély bosszúságára - pedig most milyen jól mutat a Katona előadásában.
Ez persze nem Oscar Straus zenéje, hanem Monori Andrásé; vagyis nem operett, hanem zenés játék: összefonódik - amint a zenekar is - a színpadi cselekménnyel. A dalok egyrészt a komikus hatást fokozzák, másrészt itt-ott taszigálnak is a történeten - de nemcsak ez utóbbiért érdemes legfőképp Várady Szabolcs ismét telitalálatos szövegeire figyelnünk, hanem azért az egyrészt brutálisabb, másrészt árnyaltabb iróniáért, amely nemcsak a konkrét helyzetre, hanem a szerzőre, a színházra és korunkra is reflektál. A katona - Katona poén is bejön.
Shaw szemrehányása már csak azért is indokolatlan a zenét illetően, mert a szereplők közt szinte kínálja magát a bonviván és a primadonna, meg a táncos-komikus és a szubrett is. Igaz, eleinte "keresztbe" szeretik egymást. Az meg már föltehetően Máté Gábor rendezői kéznyoma, hogy a darabban még föl sem bukkan sem a hősies és győztes lovas rohamot vezénylő Szergej, sem a győzelem banális és vicces okait fölfedő Bluntschli, a Szergej szerelmére obligát eleganciával és sóhajtozással áhítozó korabeli úrilány, Raina máris "túlspilázza" ezt a szenvedélyt, vagyis egy szavát sem hisszük.
Máté rendezése teli van ilyesfajta finom dísszel, kifordított megoldással: megannyi lehetőség a színészeknek, akik az ország legjobb társulatához méltóan most sem okoznak csalódást. Miközben könnyedén tartják a könnyed tartományban az előadást, sok gazdag, elegáns, szellemes megoldást, játékot mutatnak.
Cziegler Balázs díszlete fokozatosan tölti ki a színpadot; kezdetben a középre helyezett lányszoba kis doboza a cselekmény helyszíne, körötte csupasz színpadi tér. Ebbe a lányszobába toppan be a menekülő Bluntschli kapitány, a svájci csokoládékatona (vagy: a svájcicsokoládé katona, lásd Várady Szabolcs élvonalbeli márkafelsorolását), hogy Rainának, a katona lányának kifejtse menekülésre és túlélésre épülő zsoldosfilozófiáját, egyben alkalmat adjon neki igazi bátorság felvillantására: nem kockázattalan az ő megmentése.
Aztán kitágul a tér; nemcsak a lányszoba csúszik erre-arra, hanem jön-megy a zenekar is; ráadásul a színészek rendre a mikrofonhoz lépve éneklik a dalokat, a színpad elején. Az őrnagy házának kertje pedig tágas - és, mint megtudjuk, odabent könyvtár is van, az egyetlen egész Bulgáriában -, akárcsak később a szalon. Füzér Anni népi motívumokat elegyítő kosztümjei a lengétől a súlyoson át a komikusig szaladnak - és viselőik kihasználják a ruha adta lehetőségeket is.
Jordán Adél Raina szerepében a komédiázásnak nem az úgynevezett vérbő, hanem a kifinomult módját választja. Lejön például egy lépcsőn - operettlépcső, csak rövid -, hogy üdvözölje hősként megtérő szerelmét, a nyalka és snájdig Szergejt, aki azonban csak vagy az ötödik lejövésnél veszi észre a pompás bevonulást. Addigra azonban Raináról lemállik a primadonnamáz, a műlelkesedés, mi pedig lejövésről lejövésre követhetjük nyomon hangulatának alakulását. Az előadás legjobb jelenetét látjuk közben.
Nagy Ervin "visszakézből" hozza ezt a bizonyos nyalka-snájdigot - csak azért, hogy kibújjon mögüle a cselédlánynak hevesen udvarló "meglöttyent" férfi. Pálmai Anna cselédlánya pedig épp illik hozzá; sokkal inkább, mint a felkapaszkodás anyagi dimenzióiban buzgón hívő Lukához, akit Bán János ad gazdag mimikával. Bodnár Erika (jó volt látni komédiás lendületét) és Haumann Péter házaspárja egy hosszú élet ön- és egymásámításának sokrétű képét adja, Kocsis Gergely Bluntschli kapitánya pedig egy nagyon erős mezőnyben szépen elviszi a tejfölt. Elegánsan és lazán; sűrű, mint a Lindt csoki.
Szentendrén vagy a Katonában - jó este lesz ez mindenütt.
Csáki Judit
Csokoládé, Katona
Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 18. szám, 2009. április 30.
Harminckilenc évvel ezelőtt, amikor még csodálkoztam azon, hogy egy színházi előadás rendezője nem olvassa el a prezentált darabot, azzal kezdtem A hős és a csokoládékatonáról (Pesti Színház, 1970) írt referátumot, hogy Darvas Iván ugyan gombolatlanul, de vakító fehér ingben jelenik meg a színpadon, ami ahhoz képest, hogy ezt megelőzően három napig állt pergőtűzben, két napja le sem hunyta a szemét, s a szerző szerint „szánalmas állapotban (van), sár, vér és hó borítja", a higiénikus háborúzás meglepő eredménye. Bernard Shaw eredeti címén (Arms and the man) „fegyvert s vitézt" éneklő, ironikus korai darabja ugyan meglehetősen operettes - Oscar Straus kapva az alkalmon meg is zenésítette -, de a gaz csúfolódó annyira azért nem volt megátalkodott, hogy ne vette volna komolyan a saját kiindulópontját. Piszok dolog a háború, még ha egzotikus balkáni kedéllyel hősiessé akarják is magasztosítani operett-tisztek, akik békeidőben sem tudnak három lovasezredet Plovdivba expediálni. Bluntschli kapitány (ő az a „véres", ahogy a Macbethben mondják) bezzeg játszva elintézi, ő tizennégy éve hivatásos katona, merő svájci romantikából és gyakorlatiasságból, amit jól mutat, hogy az aktuális bolgár-szerb háborúban azért állt a szerbekhez, mert Svájc felől jövet ők voltak közelebb. Bluntschli harci helyzetben is megőrizte nyugatias, defenzív szemléletét, és megvan a véleménye a szakszerűtlen balkáni hadviselésről. Muníció helyett például csokoládét visz magával a harctérre, de mivel momentán kifogyott belőle, üldözői elől menekülve felettébb hálás egy doboz bonbonért.
Kocsis Gergely ancúgja tökéletes a Katona József Színház előadásában, több is mint ancúg, teljes militarista pakk, szakszerűen szólva felszerelés, hátizsákkal, tépett és összekoszolódott ruházattal, satöbbivel. Mindez rendesen van adjusztálva, nem naturális egyedi példányként, virtuálisan bűzlő rongycsomóként, hanem mint mintadarab, modell, kiállítási tárgy - Füzér Anni remek munkát végzett. Az alapszövet - nemcsak a zubbonyé, a darabé is - valódi, ám a raffolás teátrális, a bolgár népviseletbe öltözött szereplők leképezik a színmű szerzőjének szarkasztikus énjét. Volt ugyan valódi szerb-bolgár háború, a felek mögött álló osztrák-orosz vezérkarral, de Shaw szemében ez operettli, az értelmetlen, nevetséges nemzeti hősködés paródiája. A Don Quijote-ként hebehurgya Szergej, aki parancs nélkül lovasrohamot vezényel - eredeti példányát, Kleist Homburg hercegét épp most reprodukálják az Örkény Színházban -, a cselédlányt gyömöszöli a takarásban, virtusát bálványozó nemesi menyasszonya pedig beleszeret a svájci csokoládékatonába, aki viszont ugyanolyan romantikusan, ahogy hivatásos katona lett, a darab végén elmegy szabad svájci (nyárs)polgárnak és nem mellesleg milliomos szállodatulajdonosnak. Az utóbbi fordulat az előkelő családi nevükre büszke szülőket is jobb belátásra készteti. A nemzeti virtus tiszti balekja elveszi a mindvégig ennek érdekében fondorkodó cselédet, akinek háziszolga vőlegénye sem búsul, mert amúgy is inkább üzlettársként tekintett a lányra majdani vállalkozásának elősegítése céljából. Érzelmek helyett - mert persze fals operettről van szó - már ebben a korai Shaw-ban is a hűvös, tárgyilagos, racionális érdekek uralkodnak és stilizálódnak föl romantikává. A romantika védnökének csak az látja a darabot (voltak ilyenek a hazai recepcióban), akinek köd takarja a szemét.
A csúcsokhoz képest szerzői zsenge arra ingerelte a színházat, hogy megzenésítse. A bonmot szerint ami túl nagy butaság ahhoz, hogy el lehessen mondani, azt még mindig el lehet énekelni. Várady Szabolcs dalszövegeire Monori András szerzett zenét, részint délszláv folklórra, részint operettnegédre hajazó, gunyoros, sziporkázó számokat, amelyeket a színpad oldalába telepített, öttagú zenekar játszik. A kuplészerű, kvázi-infantilis versstrófák olvasmányélményként meggyőzőek, fülhallás (és hangosítás) útján viszont csak fokozatosan, az ismétlések fragmentumainak egyéni összeszerkesztésével jutnak célba. Viszont hálásak lehetünk a színészeknek, hogy álló és kézi mikrofonokat használnak mikroportok helyett, amelyek ragtapaszos kelésként éktelenkedve az arctájon bármely színházat képesek tönkretenni. A mikrofonállványok is a játék részei, hol Dankó István táncol be velük mint pörgekalapos, népitáncos kultúrfelelős, flegma csikkel a szája szélén (amikor épp nem az orosz tiszt epizódszerepét játssza vadul lövöldözve és tűrhető nyelvi szinten), hol maguk a szereplők fektetik el őket a dalolás svungjával. A dalbetétek ezáltal (is) némi esztrádjelleget öltenek, a színészek gyakran tekintetükkel figyelnek föl a zenére, műsorszámként adják elő a nótákat és Zsuráfszky Zoltán koreográfiáját. Jordán Adél, Nagy Ervin és Kocsis Gergely hangszeres tudását is kamatoztatja. A köztes műfaj nemcsak a szüzsét teszi idézőjelbe, hanem magát a darabot is, csupán ott hagyva több helyet a szellemes dialógusoknak, ahol vannak ilyenek. Ez nagyjából a végkifejletre tehető, ott kulminál a kaján kijózanítás.
Máté Gábor könnyedén vette a rendezést, ami nem jelenti, hogy lazán is. Mindenesetre nem igyekezett több pacifizmust vagy antiheroizmust beleszuszakolni a kelleténél, nehogy meg találjanak sértődni a szomszéd népek. A Katona társulatának ez ujjgyakorlat, ők annyira finom, elegáns, emberábrázoló színészek, hogy nem tudnak kiesni a minőségi normából. Kocsis Gergely Bluntschlija olyan pontosan jár, mint egy svájci polgár, gyorsan dönt, gyakorlatias, a legrövidebb úton jut el egy helyzet megoldásáig, nem árul el érzelmeket, és nyugatias prakticista lapossága éppoly kisszerű, mint a vele szembeállított, bukaresti operaélményekből táplálkozó balkán sznobizmus. Jordán Adél Raina szerepében a rátarti operetthercegnőt egyesíti a Shaw-féle öntudatos szüfrazsettel - a kettő együtt a ravasz tudatossággal megjátszott naiva. Nagy Ervin enyhén karikírozza a bájgúnár Szergej Szaranov őrnagyot, akinek akkora a férfias elánja, hogy a bemutatón még a lépcsőt is beszakította. Bodnár Erika mint származására és elektromos csengőjére büszke Ekaterina asszony provinciális matróna (de a nevét bolgár lévén nem kellene oroszosan Jekatyerinának ejteni egy nemzeti érzelmű családban). Haumann Péter kedvesen alkalmazza bevált eszközeit a házikabátot és vízipipát preferáló, de leginkább papucs Petkov őrnagyként. Bán János világmegvető, szívósan önző Nikola szolgája csak idős kora küszöbén fogja elérni az anyagi önállóságot, amire Pálmai Anna gátlástalanul eltökélt ifjú Luka cselédlánya már a darab időtartamán belül szert tesz.
A színpadkép - Cziegler Balázs munkája - amolyan operettes-népies anziksz, az ablakon túl a Balkán havasokkal, amelyek irányába elgondolkodva mereng az ifjú hősnő. A kerekekre szerelt hálószoba hátra gurítható, „Bulgária egyetlen könyvtára" pár csenevész kötet, a kerti lépcsőn le-föl járva parodizálni lehet a primadonna többször újrakezdett belépőjét, amely amúgy sem szóló, csak az együttes része - valójában minden jellegzetesen kelet-európai, és semmi sem vehető komolyan azon kívül, hogy az elején beesik a színpadra egy „harmincöt év körüli férfi, szánalmas állapotban, sár, vér és hó borítja..." Ettől kezdve bonbont kapunk, katonás csomagolásban.
Koltai Tamás
Bum-bum és bonbon
ellenfeny.hu, 2009. április 29.
Az elmúlt évek legzseniálisabb árukapcsolásának köszönhetően szinte piknikhangulat fogadja a Katona József Színház közönségét: egy tábla csokival vághatunk neki Bernard Shaw felzenésített komédiájának. Csokoládé és cirkusz - bum-bum és bonbon - kíséri három felvonásban a könnyű nyári estét.
A hős és a csokoládékatona jól megcsinált darab: Shaw feszes dramaturgiai vázra húzta rá páratlan humorát. A történet 1885-ben, Bulgáriában játszódik, ahol a vége felé közeledik a szerbek elleni háború: két inkompetens hadsereg harca. A szerb sereg zsoldosa, a svájci Bluntschli kapitány menekülés közben véletlenül a bolgár Petkov őrnagy lánya, Raina szobájába mászik be. A kalamajka késik, de annál nagyobb: a hazug balkáni világban szokatlanul szókimondó jellemével Bluntschli alaposan felborítja mindenki életét. A komédia nem ér boldog véget - semmilyen véget sem ér: a svájci pontossággal, de annál inkább angolosan távozó kapitánnyal együtt Shaw is faképnél hagyja a közönséget.
A pergő tempójú darabot a Katona József Színház előadásának alkotói dalokkal gazdagították: Monori András zenésítette meg Várady Szabolcs, az eredeti szöveget helyenként parafrazeáló, máshol kiegészítő, de mindenképp frappáns verseit. A zenei anyag célja kettős: egyrészt balkáni hangulatot teremtve (de csak a legszükségesebb mértékben folklorizálva) szellősíti a szöveget, másrészt saját eszközeivel viszi előre a cselekményt. Ez utóbbi funkcióját azonban nem tudja maradéktalanul ellátni. Akadályozza benne egyrészt, hogy a szöveg nem mindig érthető - helyenként eltűnik a hangszálaktól a mikrofonokig vezető hosszú úton -, de az is, hogy a zene nem mindig követi a szöveg dramaturgiáját - Ekaterina és Raina első felvonásbeli dala például kifejezetten elnyeli a kapitány felfedezésének pillanatát. Ennek ellenére, ha nem is slágergyanúsak (ez csak a fináléban igazán sajnálatos), élvezhetőek a dalok - ráadásul újra lehetőséget adnak a színészeknek, hogy megcsillogtassák az évek során örvendetesen fejlődő hangszeres tudásukat.
A rendező, Máté Gábor leleményesen használja fel a zene adta keretet: a ház mikrokozmoszát jelentő díszlet és az azt keretező zenei színpad makrovilága közötti ki-be járkálással kettős realitást teremt, és azt gazdagon ki is játssza - Kocsis Gergely Bluntschlija például egyszerre csak a jeleneten belül kezdi el használni szaxofonját. Az pedig, hogy a rendezés ezen rétege nem tesz hozzá az előadás mélységéhez, nem róható fel Máté Gábornak, hiszen Shaw maga is hajlamos l'art pour l'art használni olcsó komikus elemeket (például a kép Petkov kabátjának zsebéből történő kicsenését). Máté Gábor Shaw-interpretációjának érdekes dimenziója a darab politikusságának kezelése. A Katona József Színház előadása nem az úr-szolga viszonyok relativitására, és nem is a svájci-balkáni (avagy egyenes-hazug, horribile dictu civilizált-barbár) ellentétre épít - bár nem marad hangsúlytalan Bluntschli erre vonatkozó mondata a legmagasabb svájci rangról sem -; a legerősebb politikai motívum Raina és Ekaterina viszonyulása az első felvonásban megjelenő, a bolgár seregben szolgáló orosz tiszthez. A Dankó István által alakított tiszt anyanyelvén szólal meg, Bodnár Erika Ekaterinája pedig fordítja szavait, hogy lánya, Jordán Adél Rainája is megértse, amit mond. (A fordítás az ebbe a jelenetbe ékelt Várady-Monori dalban is visszaköszön - ebben még rímel is egymásra a két nyelv.) A jelek szerint azonban a lánynak semmi szüksége a fordításra; bár anyja erről nem akar tudomást venni, Raina folyékonyan beszéli az idegen nyelvet.
Ekaterina persze nem véletlenül nem veszi észre, hogy lánya felnőtt: Jordán Adél Raina-alakítása az érettség három szintjével játszik. Az első felvonásban Bluntschli kézcsókjától egy pillanat alatt válik lányból nővé, a harmadik felvonásban ugyanígy a kapitány éri el, hogy levesse a tökéletes nő álarcát. Bluntschlit Kocsis Gergely az élethez kizárólag professzionálisan viszonyuló katonaként ábrázolja, akinek nem lehet ellenfele a Nagy Ervin által játszott nyegle Szergej, aki, szemben a svájcival, nőkhöz és harchoz egyaránt csak amatőr módon tud közelíteni. A Bán János játszotta szolga, Nikola mindenkinél jobban látja meg a prosperálás legjobb módját; az előadás végére kiderül, hogy nem csak osztogatni tudja a tanácsokat - ahogy azt korábban tette Pálmai Anna Lukájának - hanem tanulni is tud másoktól: Bluntschli egyetlen - Nikola által egyébként csak véletlenül meghallhatott - mondatát („Szállodaigazgatót csinálok belőle, ha megtanul franciául és németül.") komolyan véve a fináléban már németül szól a közönséghez.
Elgondolkodtató, hogy az előadást lezáró zenés betétnek a fenti, prózai rész a legerősebb pillanata. Bár a társulat meg tud birkózni a hangszeres és énekesi feladatokkal, nem ezek szülik az este legjobb pillanatait. Persze a nyári előadásokig (lásd koprodukciós partnerek) még érhet - és fog is érni - az előadás; most viszont még nem árt mellé egy kis bonbon.
Sztrókay András,
MGP: G.B.S.
NOL 2009. április 25.
Gyorsabban romlik meg a tréfa a halételnél. A szellemesség hamar elfonnyad. A tegnapi vicc alig érthető. A Katona József Színház felújította a mindaddig sorra megbukó, éles szavú kritikusból drámakieszelővé átnyergelt G. B. Shaw 117 éve a londoni operettekre szakosodott Playhouse Színházban botrányt kiváltó hadikomédiáját.
Sikert aratott vele. A viccek élnek. A szemtelem közhelyszaggatás ma is hatékony. Noha minden Shaw darab cselekményének közepét a szerelem mozgatja, teljességgel erotikamentesek. Első jelentkezésükkor borstörőnek érződött a szereplők racionális önelemzése. Kirítt a drámagyártás elfogadott divatjából. A mesebeli Balkánon játszódó csatadarab megütközést keltett. VII. Edward király kijelentette: A szerző, természetesen őrült!
Shaw szemtelen volt, nem őrült. Megszentségtelenítő színpadi pimaszságai könnyedén váltottak át operett-sikerré. A Pygmalion az elmúlt század nagy hozamú musical comedyje lett. 1908-ban a Theater an der Wien bemutatta Oscar Straus (megkülönböztetésül egy s-sel) Csokoládékatona című operettjét. Amerikai zenés filmet is forgattak belőle Nelson Eddy főszereplésével (és Molnár Ferenc A testőr darabjának motívumainak belegyömöszölésével).
Shaw harmadikul megírt vígjátékának címe (Arms and the Man) Vergilius Aeneasanak kezdősora (Arma virumque Cano). Moly Tamás Hősöknek fordította a múlt század eleji Király Színházi bukáshoz. Réz Ádám Fegyver és vitéz címen fordította az 1965-ös drámagyűjteményhez. Tolmácsolásának értékét mutatja, hogy párbeszédei negyvennégy ével utóbb is üdék, ütőképesek szellemességei. A szöveg meglepően élettel telik meg a Katona József színészei száján. A viccek ott robbannak, ahova Shaw célzott velük. Az eszményien esztelen bonviváni hős, Szergej Szaranov őrnagy üres bohóc a Svájcból jött zsoldos, Bluntschli kapitány tárgyilagos gyakorlatiasságához képest.
Czeigler Balázs díszlete nyomatékot ad a játéktérnek, hogy színpadon bohóskodnak a színészek. Füzér Anni jelmeztervezővel megoldják Shaw szerzői utasításának nehéz dióját: hogy egyidejűleg balkáni és bécsi divatú legyen bútorzat, viselet.
Máté Gábor zenét íratott a darabhoz Monori Andrással. Baloldalt, elhúzható függöny mögött ül Kerek István, Knipf Tamás, Pusztai Gábor, Rózsa István, Szalkai Dávid. Balkáni rezes popzenét harsognak. Néha tiroli tájszólással. A zene színházilag mindig jó helyen szól. Várady Szabolcs nagy színházi gyakorlattal, költői komolysággal és szójátékos komolytalansággal ad énekelni valót. Dankó Istvánnak orosz makaróni dalt. Dankónak az együgyűen mosolygó muszka baba dalán és Zsuráfszky Zoltán tervezte táncán kívül az előadáson végigvonuló szerepe, hogy kifáradt tárgyilagossággal hozza-viszi a mikrofonokat, unott kötelességtudással szolgálja az előadókat. Jordán Adél fuvolázik, Kocsis Gergő trombitál és Nagy Ervin is belefúj a közös rezezésbe.
Haumann Péter nem fúj: ő vízipipát szív magánszámként a vidéki táncoskomikus arzenál minden csínját-bínját könnyed eleganciával felhasználó ott-születettségének frissességével. Kocsis Gergő blazírt humora, Nagy Ervin önironikus kacorkirálysága, Bodnár Erika fanyar, eluralkodó kardos-akaratos undoksága, Bán János lemondó kifáradása mulatságos. Pálmai Annának igen jól áll a kacér szubretti szerepkör. Keményakaratú szolgálója alól kilátszik jövője: Dorina, Beaumarchais Zsuzsija, és a magához való eszű, talpraesett szobalányszerepek világirodalmi sokasága. Jordán Adél egyszerre, egy időben, egy személyben önmaga és fonákja. Kényes kisasszony, akinek elrejtve alapos véleménye van magáról és a világról. Ő az a macska, aki egyszerre mulatságos kint és bent.
Mértéktartó, arányokat betartó ripacséria egészséges üdesége hatja át az előadást.
Molnár Gál Péter
Katona, katona
kultura.hu, 2009. április 25.
Majd a Szentendrei Teátrumban lesz nagy siker az előadás. A Katona József Színházban is siker - de egyelőre messze jár attól, hogy kész produkciónak lehessen nevezni.
Kellékek potyogása, a díszlet némi szétrúgása minden színházi estébe belefér. Nem is a kisebb technikai hibák, parányi szövegfelejtések jelentik a gondot, hanem az eldöntetlenség. Több színész is csak méregeti, kóstolgatja szerepét, az egész játék pedig időnként olyan, mintha nem a mai Katona, hanem a negyven évvel ezelőtti (a Nemzeti Színház akkori kamarája) vinné színre Bernard Shaw 1894-es színművét. Fegyvert s vitézt énekel komédiájában az ír szerző (készült ilyen zrínyis című magyarítás is régebben), ami nála természetesen azt jelenti: se fegyver, se vitéz. A szerb(-osztrák) csapatok fölé kerekedő bolgár(-orosz) seregben ragyog a véletlenségből nagy lovasroham-győzelmet arató snájdig bolgár hős (Szergej Szaranov), a legyőzöttek svájci zsoldosa a magához való független polgárésszel élő csokimajszoló katona (Bluntschli kapitány). Amikor kitör a két fél közt a béke, a férfiak szerelmi vetélytársakká válnak. Az érzelmi és egyéb konfliktusok mindenki megnyugvását eredményező módon csitulnak el. Semmi vész: addigra már a többé vagy kevésbé önbecsapó egyének mind megkapták a magukét. Csodák csodája: részben önmaguktól.
Az idők során a mű sok elemzője észrevette a zene nélküli operett jegyeit. Máté Gábor rendezésében Monori András m. v. balkáni és katonazenés tempójú, de csupán stilizáltan népi zamatú muzsikája biztosítja gyakorta a talpalávalót (ötfős zenekarral), Várady Szabolcs m. v. dalszövegei pedig kellemes "hát ez a nagy helyzet" betétekbe bűvölik rímeiket ("...míg olvad a számban a bonbon, / mit nekem addig a bum-bum"). A drámapróza és a zenés színjáték váltásai nemegyszer akadoznak, holott a színlapra Tisztként kiírt Dankó István ezen epizódocska mellett egy szinte néma főszerepet is megold: vidéki gúnyába bújva ő az ünnepségrendezője, zenefelelőse a nagy hegyek közti háborúnak, békének, ennek az egész, fura egyensúlyú, valószínűtlen operett-Európának. Cziegler Balázs m. v. bátortalan, kontúrtalan díszlete nem árul el sokkal többet, mint hogy a koprodukciós partnereknél, a Szentendrei Teátrumban és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban könnyű lesz változtatni a széteső térképzés arányain. Füzér Anni m. v. jelmezei messze alatta maradnak a tőle megszokott jellemző öltözékeknek (így az a kölcsönadott, majd visszakapott kabát is, amely - zsebében egy áruló fényképpel - majdhogynem főszereplő).
Nagy Ervin jó választás a karriertelen katonáskodástól megcsömörlő, feleségül cselédet kérő bonviván hősre, Szaranovra, Kocsis Gergely is a csak látszólag slemil csokoládékatona-buffóra, Bluntschlira. Nagy az elő nem léptetett diadalmas tiszt kételyeit és etikai lazaságát mulatságosan kifejező siklással, szökkenéssel, táncikálással változtatja sehol nem lelt helyét, Kocsis a nagy örökséget váratlanul leszakító nyugat-európai burzsoá filozofikus nyugalmával szegezi magát álló és ülő helyzetekbe, akár menekülőre fogja, akár regnál. Ám jellemerő és jellemgyengeség mértéke még mindkettejüknél ugyanúgy alakulóban van, ahogy iszákos, faragatlan főtiszt, papucsférj és ravaszkodó apa közt a férfiú és a bácsika keverékét próbálgatja Haumann Péter (Petkov őrnagy - akiből így is, úgy is após lesz) és taktikus elköteleződéseit, rokonszenveit még rétegezgeti Bodnár Erika (Ekaterina Petkova, az örvendezésre okot nem mindig találó örömanya). A pragmatikus szolgalélek Nikolát játszva a céltudatos Bán János egyelőre az elgondolhatónál egy fokkal hűvösebb karakter, Pálmai Anna megöregedni nem cselédsorban óhajtó Lukája bizonyára vesz még fel tolakodás nélküli színeket. Nagy Ervin és Kocsis Gergely mellett (között) Jordán Adél (Raina Petkova) készültsége a legmagasabb fokú jelenleg, de erre a harcias, szuverén, tanult és tanulékony nőfigurára is vár finomítás.
Tarján Tamás
A legvidámabb balkán
szinhaz.net, 2009. április 26.
A színészek élvezetesen karikíroznak, az abszurdig elrajzolják a figurákban rejtőző balkánt.
Bernard Shaw vígjátéka, A hős és a csokoládékatona egy XIX. századi bolgár-szerb villongás ürügyén kutatja a tohonyaságba ragadt jellemet, akár egy komikus Ibsen. A szlivnicai ütközetben a bolgárok kerekednek felül, s a kisszerű menekülőt, egy svájci szerb zsoldost a hősökért rajongó Raina menti meg a haláltól. Bluntschli kapitány hálája jeléül később újra felkeresi Petkovékat, s a praktikum embere a zajos bolgárkodásokon, a cselekményt mozgató félreértés-sorozaton sikeresen átevickélve, elhódítja Rainát eredeti jegyesétől, a robbanékony, de mafla huszár Szergejtől, aki azonban nem marad jövendőbeli nélkül: rangján alul házasodik Lukával, a nagyravágyó szolgálóval. Így viszont Nikola, Luka szolgalelkű férjjelöltje marad hoppon, ám őt úgyis inkább a pénz izgatja, mint a szerelmi érzések. Minderről csak a végén értesül a Petkov ház feje, Pavel őrnagy, aki módfelett büszke a könyvtárára, valamint kedves felesége, Ekaterina, aki pedig Szergejre tekint félistenként. A józanság, melyet a nyugati képvisel, minduntalan szembe találja magát a nagyszerű, de voltaképp haszontalan bolgár kitörésekkel, melyek csak a henye barbarizmust, és a hozzá nem értést palástolják. Shaw látleletét a keleti részek szemellenzős boldogságáról, hogy ők már európai színvonalon élnek, villanycsengősen, modern háborúsdiban, miközben mindenben import tanácsra szorulnak, Máté Gábor rendezése nem aktualizálja, hanem brechti távolságtartással bontja ki.
Meghatározó zenei közjátékok dobnak az előadás tempóján és hangulatán egyet-egyet, valamint ironizálják Shaw szövegének mára meglehetősen avíttas melodrámai részeit. Ezeket Várady Szabolcs turbósította songokká, s Monori András délszláv futamaival robban hozzájuk egy élénk zenekar a színpad oldalából, mikor Dankó István valamiféle hányaveti vőfélyként, játékmesterként elhúzza a függönyüket, majd mikrofonokat helyez a színészek keze ügyébe (s ha elkapja a hév, maga is cserdít egy-két táncfigurát). A szereplők pedig kilépnek a prózából, és remek énekes-táncos részeket produkálnak. Az egyik legemlékezetesebb, mikor Szergej belépőjénél Rainának háromszor-négyszer kell a kerti lépcsőn levonulnia, míg csatlakozhat a duettbe. Pompás, amikor a csoportos daloknál a bolgár virtus Zsuráfszky Zoltán hagyományőrző koreográfiájában túlzón tombol, és közben a svájci csak szelíden áll, énekelget a mikrofonba, mint misszionárius a vadak között.
Cziegler Balázs szellős díszletének meghatározó eleme a keleti hangulatba köszönő nyugatos tárgyak. Mintha valami gazdag jurta berendezését látnánk, szőnyegek és pamlagok, a szoba fala sajátos arabeszkkel van kilyuggatva, de a cserépkályha azúrra festve hivalkodik, s a kávésfindzsa egyszerű kerti asztalon áll a nyugágyak mellett. Fölöttük villanyoszlop hozza az áramot a csengősdinek. Füzér Anni jelmezeiben is a keleti pompa dominál, de a katonai egyenruhák és Raina túlhabzó estélyijének feltűnése a szőrös, vagy népi mintás pásztoröltözékek között ehhez sajátos eklektikát ad.
A színészek élvezetesen karikíroznak, az abszurdig elrajzolják a figurákban rejtőző balkánt. Nagy Ervin Szergejként szilaj és sértődékeny, a hősi pózok huszárőrnagya. Haumann Péter Petkov őrnagya pedig egy nyárspolgár és egy félbolond törzsfő keveréke, ahogy boldog öntudatlanságban ül a vízipipája fölött. Bodnár Erika Ekaterinaként vidéki úrinőt játszik, van sütnivalója a kellemkedő házisárkánynak, de érdeklődése nem terjed túl a falusi életen. Bán János rabszolgalelket alakít: ványadt Nikolája bocskorban szerencsétlenkedik, az örökös önfeladásban már ráfagyott arcára az élelmes mosoly. Pálmai Anna tűzrőlpattant Lukája legszívesebben mezítláb heverészik valahol, és jobban érdekli a hallgatózás, mint a szolgálat. Jordán Adél Raina kisasszonyként bájosan úrilánykodik, de pásztorősei átütnek irodalmi pózain: nem zavarja a hálóingjén átlátszó bugyi, csak akkor takarja magára a függönyt, mikor a svájci kezet csókolt neki. Kocsis Gergő Bluntshli kapitánya koraérett gyerekként, kissé rezignáltan működik a bolgár szertelenkedések között. Mintha marslakóként keveredett volna ide, s hogy tisztán értse a környezetet lassabb tempóval dolgozik, megfontoltabban és kimértebben válaszolgat, csodás poénokat eresztve el fahangon, szája sarkában állandó gunyorral. Ő a sallangtalan, nyugati polgár, aki valahogy mindenben ügyesebb, ízlésesebb, mellette zsíros fajankónak érzi magát az ember. Legnagyszerűbb felmutatása ennek a hangulatnak a darabbeli harmadik felvonás eleje, a könyvtárszobában. Az éneklés közben mutatott viselkedéssel ellentétben most a bolgárok statikusak, s a halvérű svájci dolgozik. Petkov boldogra szívta magát, azt se tudja, mi zajlik az asztalnál, pedig az ő munkáját csinálják. Ekaterina a fotelben gubbaszt, Raina ábrándosan kémleli a hegyet, mint valami japán vízfestményen. Szergej pedig nem tud magával mit kezdeni, bántja, hogy a kapitány jobban ért az ő feladatához, így dühös irigységgel tekintget rá, majd jobb híján trombitálni kezd. Teljes állapotrajz, lehet egy tippünk, földrajzilag merre esik.
Sz. Deme László |
